Kultúrhobbi

Hihetetlenül kevés időm van idén bármire is, ezért eshet úgy, hogy hosszú hónapok telnek el újabb blogbejegyzés nélkül. Putyur barátom a minap fel is hívta erre meglehetős szemöldökráncolások közepette a figyelmem, és sajnos igazat kellett adnom Neki. Így hát, mindenkit megkövetve, most, a napi munka végeztével (és még a tanulás előtt) gyorsan írok Nektek újabb okosságokat.

Lassan véget ér az idei esztendő, ami sok szép és jó újdonságot hozott a játékpiacon. Rengeteg nagy cím került a boltok polcaira köztük jubileumi kiadásokkal, születésnapi anthológiákkal, történetet lezáró epizódokkal, neves sorozatok sokadik részeivel, vagy az ismeretlenség homályából váratlanul felbukkanó meglepetésekkel. Volt persze jó pár olyan alkotás is, ami az elődei, vagy a készítők renoméja nélkül csúfosan megbukott volna, így azonban a szolid eladások mellett csak a szaksajtó, és a játékos társadalom nagyfokú morgását váltotta ki. Nézzünk most néhány példát mindenre így, az ünnepek közeledtével egy szakújságíróvá avanzsált játékgyűjtő szemén át, hátha segít Nektek egy kicsit az ajándékozás, vagy a prémium ilyetén módon való elköltése terén. Hangsúlyozom, hogy a felsorolás csak az ezért, vagy azért fontosabb címekre korlátozódik, abszolút a teljesség igénye nélkül!

Minden játékok legnemesebbike, a szerepjátékok műfaja igen jó évet zárhat idén, hiszen alsó hangon is legalább 4-5 nagy címmel gazdagodott a felhozatal. Az év a kiváló Dragon Age II-vel indult (erről már itt, a blogon írtam, így most nem teszem), amit májusban a The Witcher 2. része követett, egyelőre csak pécére. A történet az első részből már megismert Ríviai Geralt kalandjait folytatja tovább, és a lengyelek legnevesebb fantasy szerzője, Andrzej Sapkowski által teremtett világban játszódik. A helyenként fülledt erotikával (de legalább csak hetero erotikával) átszőtt játék hatalmas sikert aratott minden érdekelt körben, és általa egy vérbeli, kiforrott, az első rész hagyományait tovább vivő és még magasabbra emelő játékkal lehettünk gazdagabbak. A programot kiadó CD Projekt hitvallásának hála már az alap verzió is nagyon gazdag tartalommal bír, az elsőre talán kicsit borsos árúnak tűnő gyűjtői kiadás pedig még annál is sokkal gazdagabbal (Más címek Collectors’ Edition-jei majd kétszer ennyibe kerülnek hasonló tartalommal.) A játék egyik legnagyobb erénye, hogy szintén a kiadónak hála, kis hazánkban ékes magyar felirattal vásárolható meg a termék. Jó két hónappal ezután kaphattuk kézhez a Dungeon Siege sorozat 3. epizódját. A kiváló előélettel rendelkező széria a Diablo által megteremtett akció-rpg játékok táborába tartozik. Ebben több, szám szerint 4 szereplő közül választva külső, izometrikus nézetben kalandozhatunk, és menthetjük meg Aranna világát. A hosszas huzavona után kiadót és fejlesztőt váltott sorozat legújabb része nem sikerült ugyan rosszul, de nem tudta beváltani a nagy elődök ismeretében vele szemben támasztott elvárásokat. Aki igazi akció-rpg játékra vágyik, az mindemellett kiválóan elszórakozhat vele, legalábbis a Diablo III érkezéséig. Az idei nyár legnagyobb (és gyakorlatilag egyetlen) durranásaként vehettük kézbe a szintén nagy múltú Deus Ex sorozat új epizódját Human Revolution alcímmel. A nem is olyan távoli jövőben, a nanotechnológia korában játszódó szerepjáték-FPS klón nagyon jól sikerült, bárki számára bátran ajánlom. A nyári uborkaszezon végeztével menetrend szerint beindult dömpingben végül még egy hatalmas, bizton állíthatom, mindent elsöprő alkotás látott napvilágot eme hónap 11. napján (11.11.11.) a The Elder Scrolls V: Skyrim személyében. Amióta hivatalosan is bejelentették, ettől a címtől híres a világ szaksajtója, és jelen esetben az a ritka, de örömteli jelenség valósult meg, hogy a hájpot beigazolta, sőt, felül is múlta a kész termék. Nem akarok többet írni most és itt erről, mert nemsokára megjelenik kenyéradó Magazinom, a PcDome (www.pcdome.hu) hasábjain az ismertető, amiben jó alaposan kitárgyaltam mindent a játékkal kapcsolatban. Elég itt most annyi, hogy aki kicsit is szeret videojátékkal játszani, aki kicsit is érdeklődik az igényes, kiforrott, nagy mélységű, epikus szerepjátékok iránt, az ne habozzon, és azonnal vegye meg ezt a játékot, amivel akár élete végéig is gond nélkül eljátszhat. Majd’ minden vezető platformra megjelent, így a pécé mellett a Playstation 3 és az Xbox 360 tulajdonosok is bátran nekivághatnak Tamriel újabb megmentésének.

Tovább evezve a műfajok Scyllái és Karybdisei között, elérkezünk a másik sikerstílus, az FPS útvesztőjéhez. Tavasszal a Painkillert jegyző People Can Fly újdonsága nyitotta az idei sort a Bulletstorm című agymenésével. Ez egy nem túl falrengető történettel megáldott, ám annál pörgősebb sci-fi lövölde masszív off- és online tartalommal. Szép sikereket ért el szakmai és felhasználói körökben is a játék, én is kellemes órákat töltöttem vele. Szintén tavasszal került az üzletekbe a Crytech új játéka, a Crysis 2. A vadonat új kalandban ezúttal egy amerikai nagyváros utópisztikus, feldúlt romjai között harcolhatunk csúcstechnológiával ellátott nanoruhánkban. A játék új motort kapott, a CryEngine 3-at, ami az elődeivel ellentétben a mai hardverpark számára legyőzhető akadályt jelent amellett, hogy gyönyörű, és ha van hozzá „képünk”, akkor 3D-s is lehet.  A nyári ínség idején vethettük rá magunkat a Call of Juarez: The Cartel című játékra. Ez kiváló elődeivel ellentétben nem a vadnyugaton, hanem a mai Mexikóban játszódik, és leginkább többen játszva, kooperálva élvezhető. Magányos hősként a butácska MI keseríti meg a játékélményt (lsd. cikkemet a Dome hasábjain). Ezután nagyot ugorva az időben, immár ősszel kezdhettük meg élet-halál harcunkat az id software legújabb alkotásának, a Ragenek a világában. Ez az alkotás a műfaj atyjaként elhíresült fejlesztő immár hét esztendeje készülő id tech 5-ös motorját hivatott demonstrálni. A probléma az, hogy jelenleg nincs olyan hardver, ami minden szépségében és részletességében képes lenne futtatni a grafikus engine-t, ezért kompromisszumok hadát kell megkötnünk a gyorsaság javára, no és persze a küllem terhére. Ebben a készítők segítenek is nekünk azáltal, hogy gyakorlatilag a legelemibb szintre lebutították a vizuális részletességet szabályozó opciókat. Az eredmény igen vegyes, kevésbé örömteli fogadtatás lett. A mindehhez asszisztáló történet bár nem rossz, igencsak befejezetlen, ami semmiféle katartikus érzéssel nem ajándékozza meg a tisztelt felhasználót. A kurta-furcsa egyszemélyes kampányhoz többféle online kooperációs és egyéb játékmód társul. Nekem összességében tetszett a játék, amin már most látható, hogy az alapjául szolgáló grafikus motor még hosszú évekig az etalonok közt lesz (főleg ha lesz végre hozzá elérhető árú konfiguráció is). A második világháború után a harci játékok immár végérvényesen a modern hadszínterekre koncentrálnak. Az immár „menetrend szerint” megjelenő Call of Duty epizód ezúttal a Moder Warfare 3 volt, míg idén nem a Medal of Honor, hanem a Battlefield 3 lett a nagy ellenlábas. Ez a két játék egyöntetűen kivívta mindenki elismerését, és nyúlfarknyi, ám annál töményebb egyszemélyes kampánya mellett masszív többjátékos arénákkal és játékmódokkal rendelkeznek. Többet nem írnék róluk, aki szereti a műfajt, az nem lő egyikkel sem mellé. A pécé mellett konzol exkluzív lövöldék is napvilágot láttak 2011-ben. A Sony masinájára két sikersorozat harmadik epizódja érkezett meg, a sci-fi környezetben játszódó Killzone 3, és az egy alternatív, mutánsokkal benépesült második világháborús hadszínteret felvázoló Resistance 3. Mindkettő igen pozitív kritikákat kapott, és a hagyományos mellett Move támogatással, illetve arra alkalmas tévéken sztereoszkopikus 3D megjelenítéssel bírnak. Kapható hozzájuk mindenféle stukker és karabély adapter, igaz húzós áron, ami a mozgásérzékelést valósághűvé teszi, amivel kiegészülve a 3D-s környezet mármár a szobánkba hozza a frontvonalat. A Microsoft konzolja, az Xbox két hete ünnepelte tizedik születésnapját, és ennek alkalmából az annak idején nyitó címnek számító Halo: Combat Evolved című, mára sorozattá bővült shooter felújított változatát kaptuk tőle ajándékba Anniversary alcímmel. Erről sem írok itt többet, azt a Dome-on nemrég megtettem, tessék ott megnézni. Ennek a játéknak a beszerzése sem baklövés, főleg ha szerettük az eredetit.

A két talán legsikeresebb játékstíluson túljutva a többit most idő hiányában „összezanzásítanám”, amiért szíves elnézéseteket kérem.

Autós játékok terén a Codemasters alkotott nagyot a szép emlékű CMR sorozat utódja, a DIRT3, valamint a valaha létezett egyik legélethűbb formula 1 játék, az F1 2011 által. Nagy ellenlábasként az EA sikersorozata, a majd’ 20 éves múltra visszatekintő Need for Speed széria is két új epizóddal bővült. Az egyik a szimuláció irányába elment vonulatot erősítő Shift 2, a másik az árkád versenyzés hagyományait folytató The Run, és míg az előbbi nagyon jó kis játék lett, az utóbbi sajnos meglehetősen középszerű (irtózatosan rövid, és emellett kidolgozatlan is), az idei év egyik nagy csalódását eredményezve ezáltal. Mellettük említést érdemel még a multiplatform címek közül egy másik ősrégi sorozat legújabb része, sz általános elismerésnek örvendő Testdrive Unlimited 2. Mellettük csak konzolokra is érkezett egy-egy ütősebb cím. PS3-ra a Motorstorm Apocalipse (erről is írtam a Dome-on…), X360-ra pedig a Forza Motorsport 4 (…és erről is). Mindkettő jó játék, de azért a Forza az Forza!

Kalandjáték fronton az akció vonalat erősíti az Assassin’s Creed Revelations, ami a széria negyedik epizódjaként lezárja a második részben megismert Ezio Auditore da Firenze tröténetét, és összeérinti azt az első rész főhőse, Altair históriájával. Nagyon jó játék, de az előző részek ismerete kell hozzá! A hagyományos vonalon mozogva a számtalan „hidden object” (amikor a nagy katyvaszból kell időre kiválogatnunk sok marhaságot) cím mellett a Point ’n Click stílust erősbíti minden idők egyik legmulatságosabb játékának, a Monkey Island sorozatnak az új része, az epizódokra osztott Tales of Monkey Island, ami immár dobozos verzióban is elérhető. Ugyancsak kapható immár a széria első két részének felújított változata is, akár konzolra (X360) is (Monkey Island Special Edition). Mellettük szintén a Telltale Games alkotta meg gyermekkorom egyik filmeposza, a Back to the Future trilógia játékváltozatát BttF The Game címmel, és most jött ki szintén tőlük a Jurassic Park The Game is, bár ezek eddig csak letölthető változatban kaphatók kemény valutákért.

A stratégák kicsit megint kevesebb nagy címmel gazdagíthatták gyűjteményüket, melyek közül a Shogun 2 Total War, és a hazai fejlesztésű Heroes VI viszik a prímet. Mindkettő egy nagy múltú sorozat újabb, igen sikeresnek mondható darabja. Az előbbi körökre osztott birodalom menedzselést ötvöz valós idejű csatározással, míg az utóbbi (egyelőre sajnos igen bugos) a Might & Magic világában játszódó, körökre osztott fantasy-stratégiai játék. Rajtuk kívül az Ubisoft kereskedelemre és gazdálkodásra, nomeg birodalom építésre koncentráló Anno sorozata bővült egy immár a jövőben játszódó új epizóddal, az Anno 2070-nel. A városépítő címek közül még a Cities XL 2012-es változata került éppen ma a hazai boltok polcaira.

A külső nézetes lövöldék (TPS), illetve ezek kardos-pajzsos-íjas megfelelői, a Hack ’n Slash-ek lajstroma két kiváló, és egy kevésbé kiváló címmel lett gazdagabb. Az előbbiek közül egyikük PS3 exkluzív, az Uncharted 3, másikuk X360 kizárólagos, a Gears of War 3 személyében. Mindkettő egy-egy nagy hagyományokkal rendelkező sorozatot bővít trilógiává, és zárja le a bennük megismert történetet kerek egésszé egyúttal. Az utóbbi csoport egyedüli tagja egy multiplatform alkotás, a fantasy környezetben játszódó Hunted: The Demon’s Forge, ami főleg a kooperációs játékra koncentrált, ezért az egyszemélyes része igen butára sikeredet sajnos, mint ahogy azt a Dome-on meg is írtam.

A sportjátékok szerelmesei több sportágban is jeleskedhettek. A Teniszezők a Virtua Tennis 4 és a Top Spin 4 (előbbit lehúzta ugyan a kritika, de nagyon jó kis árkád játék, az utóbbi pedig inkább szimuláció), a futballhuligánok a FIFA 12 és a Pro Evolution Soccer 2012 (mindkettő nagyon jó, de az előbbi több valós csapatot tartalmaz, és „európaibb” is), a keménylegények az NHL 12 (a tavalyitól nem sokban különbözik), míg a labdazsonglőrök az NBA 2K12 (nagyon jó, de nem könnyű, lsd. cikkem a Dome-on) arénáiban mérethették meg magukat.

A platformerek rajongói ismét több sikercímmel játszhatnak. A LEGO Star Wars III: The Clone Wars mellett a sorozatban szintén megjelent még idén a Pirate’s of the Caribbean és a napokban a Harry Potter Years 5-7. Mindegyik nagyon kellemes kis játék alapjában véve, de adnak azért alapot a „szőrszálhasogatásra” is. (Írtam, illetve írni fogok közülük kettőről is a lapban.) Minden idők egyik legismertebb játékhőse, Sonic, a sündisznó húsz esztendős lett, és ennek örömére a SEGA megjelentetett az elmúlt 20 esztendő legemlékezetesebb pályáiból egy válogatást egy új epizód, a Sonic Generations keretein belül. (Erről is én írhattam, hamarosan megjelenik.) Csak ajánlhatom ezt a kicsit nosztalgikus hangvételű, vidám játékot mindenkinek! Mellettük a szintén nem „mai csirke” Rayman is visszanyúlt a gyökereihez egy új kaland erejéig. Ez az igen jól sikerült Rayman Origins, ami egy hagyományos, 2D-s, oldalra szkrollozós platformjáték, egy már szinte elfeledett kor legjobb hagyományait felélesztve. A Sony platformhősei közül Ratchet & Clank tértek vissza még legújabb játékukban, az All 4 One-ban, ami szintén igen kellemesre sikerült, és remek kooperációs játékmóddal is fűszerezve lett maximum 4 játékos részére.

Verekedős címekből idén megérkezett minden idők legvéresebb, legbrutálisabb, és egyszersmind legkiválóbb sorozatának, a Mortal Kombat-nak az új, a széria (és a műfaj) hagyományait felélesztő és újragondoló része (cikket írtam erről is). Egyszóval: It’s a Must Have!!! Mellette a tavaly debütált Street Fighter IV is megkapta a legújabb, legbővebb, állítólag immár végleges verzióját, a SSF IV Arcade Edition-t, ami mindent tartalmaz, amit az előző két változat, plusz egy csomó mindent. Ezt inkább azoknak ajánlom, akik nem vették meg az előbbi iterációkat, illetve akik fanatikusok, és mindegyik kell nekik. Akinek megvan a régi, az inkább upgradelje, vagy cserélje be kis plusz pénzért az újabbra. Volt még egy cím, de erről majd később.

Én ugyan nem vagyok az MMO-k nagy barátja, de a Bioware által fejlesztett Star Wars: The Old Republicot nagyon várom! Egyrészt SW, másrészt Bioware, és harmadrészt Old Republic (a filmek előtt kb. 4000 évvel játszódik). Karácsonykor már lehet nyúzni! (Fizetős lesz!)

Utolsó bekezdésemben azokról a játékokról szólnék, amik nem újak ugyan, de vagy modern, új köntösben, vagy új platformon is elkészültek a közelmúltban, esetleg valamiért különlegesek. Elsőként hívnám fel a figyelmet a Grand theft Auto sorozatot és a Red Dead Redemption-t jegyző Rockstar Games legújabb kiválóságára, a film noire stílusában készült L.A. Noire-ra. Ez a II. VH utáni Los Angelesben játszódó krimi, amiben egy háborús veterán rendőrrel verekedhetjük fel magunkat a nyomozói székig 4 ügyosztály eseteinek a megoldása által. Korhű térkép, valós eseteken alapuló ügyek, forradalmi grafikai megoldások, kiváló játékmenet, eszméletlen jó hangulat jellemzik az immár pécére is kapható játékot. Számomra ez az év másik nagy durranása a Skyrim mellett (oops, most jut eszembe, hogy ez is idei, de mindegy, már ebbe a bekezdésbe került). A Sony tavaly megkezdte régi játékait gyűjteményes formában, egy korongon való kiadását. Sok közülük a felújított program, de akadnak PSP-ről átportolt címek is. Ez a Sony Playstation Classics HD sorozata. Több korong is megvásárolható a szériában immár, melyek közül az eredetileg PSP-s játékokat tartalmazó God of War Classic Collection Vol. II nagy kedvencem, Kratos történetét egészíti ki immár az asztali masinán is. Kiválóan sikerült az átültetés, és 3D-ben is játszhatunk lehetőség szerint. Szintén a sorozatba tartozik a Team Ico két eddigi játékát tartalmazó lemez, amin a 2001-es Ico és a 2005-ös Shadow of the Colossus HD változata kapott helyet (szintén 3D képes verzióban). Ugyancsak így jelent meg a verekedős Tekken sorozat mellékágaként elkönyvelt Tekken Tag Tournament HD verziója Tekken Hybrid címmel (film, és a hamarosan megjelenő 2. rész demója is a korongot gazdagítja). Mellettük idén is bővült a mozgásvezérlést igénylő játékok tárháza szép számmal: Kinect Sports Season 2; Kinect Disney Adventures; Kinectimals now with Bears; Dance Central 2, The Gunstringer érdemelnek említést X360-ra (cikkeim a lapban foglalkoznak néhánnyal bővebben), míg PS3 Move-ra főleg a mozgásvezérlést is támogató nagyobb címek voltak a jellemzőek (lsd. előbbiek, illetve cikkeim a Dome-on). A Wii lassan átadja helyét az utód Wii U-nak, de azért rá is megjelent egy-két cím, melyek közül a Zelda: Skyward Sword a legjelentősebb (szupersikeres sorozat új része, japán stílusú ügyességi elemekkel tűzdelt szerepjáték). Nintendóék az általános megújulás égisze alatt kézikonzoljukat le is cserélték már a tavasszal, amikor megjelent a szemüveg nélküli 3D-s megjelenítésre képes 3DS. Erre idén mintegy 50 cím jelent meg idehaza, közülük bárki találhat kedvére valót. A legjobb eddig a Nintendo közel 30 éves sztárja, Super Mario legújabb kalandja, a Super Marioland 3DS, egy szemkápráztató (szó szerint), humoros és hangulatos platformer a jól ismert sorozat minden elemével, no és a masina sajátosságaiból fakadó fícsörökkel fűszerezve. A napokban jelenik meg ugyancsak 3DS-re a Mario Kart 3DS is, egy jópofa kis versenyjáték. A Zelda sorozat eddigi egyik legsikeresebb része, az Ocarina of Time 3DS is megújulva tért vissza idén az új szerkentyűre. Azért a régi masinára is jött ki idén jóság, a Mario vs Donkey Kong Mini Land Mayhem (írtam erről is cikket), egy kiváló logikai ügyességi játék.

Sok egyéb is történt idén, sok más játék is napvilágot látott (és néhány még fog is),de ezek azok, amikre ezért, vagy azért érdemes odafigyelni. Bocsánat a sok „önreklámért” a cikkekkel, de sokat írtam idén a magazinba (közel 30 cikkem jelent és jelenik meg), és amit ott leírtam, azt ide írtam volna, ha nincs ez a munka. De van, ezért ide már nem jut idő, ám amit írok, azt elolvashatjátok ott! Ezáltal gyakorlatilag a blog is legalább 30 bejegyzéssel bővült, ami azért (számomra) megnyugtató! Remélem nem untátok halálra magatokat, és tudtam segíteni kicsit a karácsonyi nagy bevásárlás előtt :-)! Ha kérdés van, írjatok, akár privát is a gregmerch@gmail.com címre, vagy ide a blogra, esetleg a magazinba. Jó mazsolázást, és szép napszakot mindenkinek!

Úgy tűnik ismét ráéreztem a blogolás mármár elfeledett ízére, meg különben is, most megint láttam olyan filmet, amiről írnék egy keveset, így újfent jelentkezem. A héten sikerült beszereznem néhány új DVD-t - úgy tűnik, a kiadók kezdenek feléledni nyári álmukból -, pedig hetek óta nem került semmi a kosaramba, mikor a helyi „hülyeazértnemvagyok” áruházba tévedtem. Ezek között a Notting Hill (Sztárom a párom) rendezőjének új filmje, a Morning Glory (Ébredj velünk) mókás, vidám perceket szerzett nekünk, a Limitless (Csúcshatás) pedig igényesen megrendezett, pörgős, fordulatos akciót lopott egyébiránt unalmas esténkbe. Mindkettőt ajánlom megnézésre, akár megvásárlásra is, egyik sem rossz választás egy kis esti mozizáshoz. Nem miattuk ragadok azonban most billentyűzetet, hanem a 6 Oscarra jelölt 127 óra című film miatt. Ugyanis az bőven megér egy külön kis misét…

A 127 óra (127 Hours) a manchesteri fenegyerek, Danny Boyle legújabb alkotása. Dannyt a Gettómilliomos (Slumdog Millionaire), vagy a Trainspotting című kultfilmekről ismerheti leginkább a hazai közönség, de jó egynéhány egyéb csúcsmozi is a nevéhez fűződik, mint például a 28 nappal később (28 Days Later), az A Part (The Beach), a Napfény (Sunshine), az Élet sója (Life Less Ordinary), vagy a Sekély sírhant (Shallow Grave). Az ismertető tárgyául szolgáló alkotása az amerikai Aron Ralston igaz történetét meséli el, aki 2003-ban Utah kanyonvidékén túrázás közben beszorult egy szikla alá, ahol összesen 127 órát töltött el brutálisan emberfeletti megmeneküléséig.

Aron (James Franco) fiatal mérnök, aki minden üres percében valamilyen a szabad ég alatt végezhető sporttevékenységet folytat. Legyen az downhill bringázás, hegymászás, trekkingelés, túrázás, vagy bármi egyéb, ő imádja, annak él - és kis híján hal is. Egy alkalommal újabb hétvégi kiruccanásra indul kedvenc terepére, Utahba. Senkinek nem szól róla, hogy hova tart, kiváló svájci bicskáját is otthon felejti, csupán a gagyi kínait viszi magával, mert az akad a keze ügyébe. Nem fogadja anyja hívását, hiszen siet, és túraboltos barátját sem avatja be úticéljába, mikor az rákérdez. Minek is tenné, mikor úgy ismeri a kanyonvidéket, mint a tenyerét, oda gyakorlatilag már hazajár. Gyors ellenőrzés, hogy minden megvan-e, még egy adag friss víz a kis kulacsba, aztán sprint a kocsihoz, és hajtás Utahba. Éjszakázás az autóban, aztán kora reggel bringára pattanva 27,3 km tekerés a hasadékok bejáratáig. Mindez persze videokamerával megörökítve, nehogy híja legyen a gyűjteménynek. Mászás, hasadékhódítás közben összeakad két eltévedt diáklánnyal, akiket elvezet kedvenc barlangi tavához. Kellemes fürdőzés után elválnak, és ki jobbra, ki pedig balra indul tovább. Aron éppen egy újabb szűk hasadékba akar leereszkedni, mikor a támasztékul használt kő megindul alatta, és alant jobb karját maga ás a sziklafal közé gyűrve beékelődik. Kimozdíthatatlanul. Hasztalan minden segélykiáltás, minden próbálkozás, minden kieszelt trükk. A rendelkezésére álló szűkös eszközpark vajmi kevés ahhoz, hogy megszabadítsa szorult helyzetéből.

Így indul a férfi bő 5 napig tartó kálváriája, melynek során lelke legmélyebb bugyraiban is elmerülve átértékeli addigi életét, és szeretteihez, szüleihez, testvéréhez, barátaihoz, volt barátnőihez fűződő kapcsolatát. Hirtelen más színben kezd látni mindent, minden megvilágosodik előtte. Saját önzősége, hibái, önnön emberi gyarlósága. Ha felvette volna a telefont, anyja most tudná, hogy hol keressék. Ha nem kitérő választ adott volna barátjának, most megmenekülne. Ha annak idején nem szakított volna csupa önzőségből egy stadionnyi ember előtt szeretett kedvesével, akkor talán most itt sem lenne. Ha jobban megbecsülte volna barátait, családját, és úgy egyáltalán, az életét, ha nem csak a kalandnak élt volna eddig más számára esélyt sem adva, ha nem az egyedüllét és a veszély éltette volna mindezidáig, ha nem lökött volna el minden felé kinyújtott kezet… Ha, ha és ha. De most itt van mindösszesen néhány deci vízzel, egy félig töltött kamerával, egy akciós áron vett gagyi kínai bicskával, egy a vizelet felfogására is alkalmas tömlővel, egy fejre szerelhető zseblámpával, egy sport órával, néhány tíz méter hegymászó kötéllel, ami túlontúl nyúlik ahhoz, hogy a segítségére lehessen, egy hátizsákkal, és egy walkmannel. Ahogy telik az idő egyre mélyebbre merül saját bensőjében, és végül már csak nehezen kivehető, hogy mi a valóság, és mi a látomás. Végül az ötödik napon embertelen erőfeszítés árán kiszabadítja magát, és ereje utolsó cseppjével megmenti saját életét. Mert soha nem adta fel. Soha. És ez egy igaz történet.

Kettős érzésekkel viseltetek a film iránt. Egyik oldalon ott áll a kiváló rendezés, fényképezés és Franco remek játéka. Másik oldalon találjuk azt a mérhetetlenül nyomasztó hangulatot, amit az alkotás bemutat, ránk ragaszt, és belénk plántál. Némely jelenet a Fűrész sorozatba is simán elment volna, hogy odanézni is csak félig tudtam, pedig minden vagyok, csak nyúlszívű nem. A mozi gyakorlatilag egy egyszereplős monodráma, ám mégsem érezzük annak a visszaemlékezések és látomások folytán. Hihetetlen erejű és mélységű alkotás, amit természeténél fogva nem fog az átlagember „halomra nézni”. Nem is kell, hiszen az már elsőre is maradandó élményt nyújt, és akkorát üt, hogy csak pislogunk utána a földön ülve. Vagy inkább fekve.

Nagyon nem könnyű film a 127 óra. Sokáig vonakodtam is beszerezni, de végül csak rászántam magam. Nem bántam meg, de most biztosan jó mélyen elteszem a szekrényben. Lelki válságban szenvedőknek, depresszióra hajlamos embereknek, gyenge „gyomorzatúaknak”, nagyiknak, dédiknek, kislányoknak nem ajánlom. Csak saját felelősségre. 7/10.                      

Folytatván minapi bejegyzésemben megkezdetteket, épp most értem a végére Patricia Cornwell második Kay Scarpetta krimijének. A cselekmény ezúttal valamivel összetettebb, kuszább, némileg fordulatosabb volt, mint az előző kötetben, de a leíró, elmélázó, mindent és mindenkit aprólékosa bemutató szövegrészek most is hangsúlyos szerepet kaptak a műben. Beszéljünk akkor most kicsit erről, és közben vigyázzatok a SPOILER-ekre!

Komolyan, rengeteg SPOILER következik!!!

Az Aljas Indokból (Body of Evidence) történései mintegy egy év elteltével követik a Postmortemét. Scarpetta doktornő mostanra remek kis csapatot épített ki maga mögé, melyben mindenki pontosan tudja, mi a dolga. Marino hadnagy még mindig a szívén viseli a törékeny orvosszakértő sorsát, és a maga módján igyekszik a széltől is megóvni védencét, akivel – minden zsörtölődésük és különbözőségük ellenére – igen szoros köteléket kovácsolt az előző évi eset végkifejlete. Egy október végi éjszakán fiatal nő brutálisan lemészárolt holttestére akadnak richmondi otthonában. Kiderül, hogy az összeszurkált, lemeztelenített és kis híján lefejezett áldozat a valódi személyazonosságát gondosan óvó, jobbára álneveken publikáló írónő, Beryl Madison. A lány aznap este tért vissza önkéntes floridai száműzetéséből, ahova az őt hónapok óta telefonon zaklató, és halálosan fenyegető ismeretlen elől menekült. Közben megszállottan dolgozott önéletrajzi ihletésű regényén, aminek a kézirata azonban sehol sem kerül elő. A rettegő fiatal nő valamiért hazaérkezése után alig egy órával beengedi gyilkosát házába, és még a szuperbiztos riasztóberendezést is hatástalanítja kedvéért, hogy aztán abszolút ésszerűtlen módon újra élesítse azt. Minden elővigyázatosság, menekülés, védelmi berendezés és önvédelmi fegyver ellenére megtörténik hát az, amitől a lány halálosan rettegett.

Hamarosan fény derül az írónő a rejtély homályába vesző kapcsolatára az egykönyves, Pulitzer-díjas íróval, Cary Harperral, akit nem sokkal később szintén brutálisan meggyilkolnak vidéki birtokán. Az elkövetés módja fájdalmasan ismerős a nyomozóknak, így kétség sem férhet hozzá, hogy ugyanaz végzett a mogorva öregemberrel, aki fiatal patronáltjával. Tovább bonyolítja a dolgokat, hogy az író nővére, a halálos betegséggel küzdő Sterling Harper még öccse meggyilkolásának éjszakáján elsőre megmagyarázhatatlan okból meghal. Közben, majd másfél évtized után, régi egyetemi szerelme, Mark James keresi fel Kayt otthonában, és a meggyilkolt lány ügyéről érdeklődik. Kisvártatva New Yorkban találkoznak újra, ahol Scarpetta doktornő megismerkedik Mark egy állítólagos kollégájával, akiről kiderül, hogy irodalmi és művészeti esetekre specializálódott, gátlástalan, minden hájjal megkent ügyvéd. Az is kiderül, hogy ő Beryl Madison végrendeletének végrehajtója, és az eltűnt kézirat eltulajdonításával Kayt gyanúsítja, amit hamarosan feljelentés is követ. A főállamügyész fokozott óvatosságra kéri szakértőjét, és beismeri, hogy a per nem a nő, hanem egy régi, egyetemi rivalizálás végett őrá magára irányul. Minden más lenne, ha megkerülne az a bizonyos kézirat, melyben Beryl feltehetően fiatal korának szomorú történetét meséli el, és amely miatt végérvényesen megromlott a kapcsolata egykori mentorával nem sokkal meggyilkolásuk előtt.

Marino közben az áldozatokon talált mikro nyomok elemzése után fiatal gyanúsítottra lel a zavart múltú, és még zavartabb lelkületű Al Hunt személyében. Hunt annak idején megjárta a közeli elmegyógyintézetet, majd ledoktorált pszichológiából, ám egyetlen pillanatig sem dolgozott szakmájában. Helyette segédápolóként helyezkedett el, majd apja autómosójában kezdett dolgozni mindenesként. Egy napon a férfi becsönget Scarpetta doktornőhöz, akinek mesél az általa állítólagosan ismert gyilkos jelleméről, emleget egy bizonyos Jim Jim nevű alakot, akit talán még az intézetben ismert meg, és szó esik egy régi ottani barátról, Frankieről is. Hazatérve aztán a fiú búcsúlevelet ír, majd szülei alagsorában felakasztja magát saját nadrágszíjával.

Az egyre fokozódó helyzet mind kilátástalanabbnak tűnik, ahogy Kayt is telefonon kezdi zaklatni Beryl feltételezett gyilkosa. Utolsó mentsvárként követi a fiatal lány útját Key Westre, ahol nem titkolt szándéka megtalálni azt a rejtélyes kéziratot, ami mindennek a hátterében meghúzódni látszik. Azt azonban, hogy mi a kapcsolat Beryl Madison és Cary Harper meggyilkolása, Sterling Harper titokzatos halála, Al Hunt öngyilkossága, a Valhalla pszichiátriai klinika egykori lakói és ápolói, egy aljas New York-i ügyvéd, és a vízfolyás módjára hazudozó Mark James között, és hogy mit is rejt az a bizonyos kézirat, nos, mindezeket nem árulom el! Hehehe…

SPOILER VÉGE!!!

Míg a Postmortemen érződött, hogy egy szerencsét próbáló író első regénye, az Aljas indokból esetében ordít, hogy az már egy befutott író újabb, gondosan átgondolt és megszerkesztett műve. Ebben a kötetben már kevesebb a leíró, elmélázó rész, de azért jut ebbe is belőlük bőven. A cselekmény átgondoltabb, kiforrottabb, összetettebb, a szereplők jellemábrázolása nem különben. Ez a történet is E/1 személyben íródott, ezért mellékszálakkal itt sem igen találkozunk. Azok inkább amolyan elmélázások, visszaemlékezések, elbeszélések formájában vannak jelen. Ezt a sztorit az első laptól az utolsóig átitatja a számtalan kérdés és rejtély, és abszolút érződik mindvégig a háttérben meghúzódó fájdalmas, szomorú igazság. Itt is remek képet kapunk a nyomozás során alkalmazott vizsgálati módszerekről, és itt sem jellemző a boncolások agyonrészletezése, bár kicsit több képet kapunk róla, mint az előző könyvben. Tudományos, orvosi irányba is elkalauzol minket a mű, ami szerencsére mindenfajta előképzettség nélkül is tökéletesen érthető. (Nekem ugyan van benne egy kis fórom a SOTE-n eltöltött 3 évemmel, de anélkül is totál megértettem volna a d- és l-izomerek eltérő fénytöréséről szóló sorokat, becs szó!) Látszik, hogy Cornwell nem „csak úgy írogat” mindenfélét, hanem alaposan utána is jár annak, amiről mesél. (Ha jól tudom valóban Virginia állam vezető igazságügyi orvos szakértője mellett dolgozott, akiről főhősét részben mintázta. Az idők során megtanult búvárkodni, motort és helikoptert vezetni, hogy „abban is éljen, amiről ír”.) A történet a ’90-es évek elején játszódik, amikor még Clinton az elnök, amikor a PC még valami misztikus humbug csupán, amikor a mobiltelefonok még csak a legkiváltságosabbak számára elérhetők, és amikor a DNS teszt még kiforratlan, kevéssé alkalmazott, és a bíróság előtt – precedens híján – nem bizonyító erejű eljárás. Számomra nagyon érdekes elmerülni ebben a korban, teenager éveim korában, és felidézni azt a ma már végtelen távolinak tűnő érát. Már ezért a nosztalgikus időutazásért is érdemes elolvasni ezt a fordulatos, izgalmas könyvet.

Sajnos szót kell még ejtenem valamiről, ami a mai magyar könyvkiadás legnagyobb rákfenéje. Tegnap ez kimaradt előző írásomból, pedig ott fokozott érvénnyel kerülhetett volna be az ismertetőbe. Ez a dolog a kiadvány minősége. Az Alexandra gondozásában megjelenő Cornwell kötetek keményfedelű, fűzött, vastag papírra nyomott könyvek. Minőségük teljesen rendben lévőnek mondható, a számomra kissé csicsás, aranybetűs papírtok ellenére is. Ami viszont kritikán aluli, az a számtalan gépelési, tördelési, helyesírási hiba. A Postmortemben vérlázítóan sok volt belőlük, de sajnos ebbe a kötetbe is jutott bőven. Az Alexandra-tól sajnos megszoktam már ezt, pedig nem kellene így lennie! Előfordul a többi kiadó esetében is, de sajnos náluk a legtöbb! Mintha egy írni-olvasni alig tudó kisiskolást alkalmaznának tördelő szerkesztőnek. A most tárgyalt kötetnek sajnos még a fülszövegébe is jutott elírás, ami annyira banális, hogy az már egyenesen fáj! Kedves Alexandra, tessék körültekintőbben terjeszteni a kultúrát, no!

Ennyi lenne a mondanivalóm Scarpetta doktornő, és egyben Patricia Cornwell második esetéről. 8/10

Filmekről ismét nem fogok írni, nem is nagyon tudnék miről. Na jó, ott van azért a Harry Potter befejező része, ami szerény véleményem szerint igen jól sikerült, és csak pont azt és annyit hagytak ki a könyvből, amit és amennyit nem is lett volna érdemes belevinni a filmbe (arra a bizonyos Dumbledore-Grindenwad-féle „világ aranyvérű varázslói egyesüljetek” jellegű szélsőjobbos mágusszervezkedésre gondolok). Ez már elcsépelt téma, mást meg nemigen láttam (oké, ott volt még a Másnaposok 2 is, ami meg pont olyan, mint az első, csak pepitában, így szóra sem érdemes). A DVD kiadások minden egyébbel egyetemben abszolúte szünetelnek, illetve negyed gőzzel mennek csak így, a kabakosok szezonjának idején, ezért sem nagyon van miről írnom. A Király beszéde, meg a Fekete Hattyú az egyedüli kivételek, de azokról meg csak annyit tudnék mondani, hogy „SZUPER!!!”, meg hogy „*****”, és hogy „mindenki azonnal nézze meg, de rögtön ám!”. Szóval most sem film jön, hanem könyvajánló, az úgyis nagyon régen volt már.

Én tudatos vásárlónak tartom magam. Csak azt igyekszem kifizetni, amit az összegyűjtött előzetes információk szerint megéri. Nem, illetve csak nagyon ritkán szoktam céltalanul kóborolni üzletekben, hogy ha esetleg valamit meglátok, azt találomra haza is vigyem. Igaz ez játékra, filmre, és nem utolsó sorban könyvre is. Ez utóbbiak közül jómagam a feszült, izgalmas műveket szeretem, legyen az klasszikus, avagy modern krimi, esetleg sci-fi (értem alatta a Star Warst), fantasy (nagyon-nagyon megszűrve), esetleg kultúrtörténeti krimi, thriller, történelmi vagy kémregény. Szépirodalomnak Fekete István és jó néhány költő megteszi. Slussz. Doyleon és Christien szocializálódtam, akikhez később hozzácsapódott a mai hazai, tudománnyal enyhén fűszerezett krimi irodalom abszolút csúcsaként Mr. Lawrence is. Később jött Rowling valamint Brown, és nem is olyan régen felfedeztem Deavert, Berryt, Cookot, Franklint, Mankellt, Larssont, a Preston-Child párost, és Mosset. Az újonnan megkedvelt szerzőktől igyekszem mindent megszerezni, amit lehet magyarul, ha másképp nem megy, akkor pedig angolul. Most, a nagy nyári leárazások idején végre alkalmam nyílt begyűjteni egy újabb, már régen kiszemelt, világsikerű kortárs krimiszerző műveit.

Patricia Cornwellt úgy tartják számon, mint a bonctermi krimi megteremtőjét. 1991-ben megjelent első, Postmortem című regénye azonnal #1 bestseller lett világ szerte, és elsőként gyűjtött be általa szinte minden elérhető díjat egy szuszra Amerikában, és Európában is egy „elsőkönyves” író. A történet, illetve a későbbi történetek főszereplője Dr. Kay Scarpetta, Virginia állam nemrégiben kinevezett vezető igazságügyi orvosszakértője, aki mellesleg a Harvard orvosi kara mellett a Georgetown jogi karát is elvégezte. Az ő asztalán kötnek ki a rejtélyesnél rejtélyesebb, no meg brutálisnál brutálisabb gyilkosságok áldozatai, hogy az aktuálisan legmodernebb technikát igénybe véve ezer százalékos aprólékossággal megvizsgáljon rajtuk minden apró nyomot, és hogy aztán az eredményeket Poirot és Holmes módjára „kis szürke sejtjei” segítségével átgondolja és rendszerezze. Mindeközben szuper-intelligens unokahúga, Lucy Farinelli, a smirgli modorú, de csupa szív és kötelességtudat Pete Marino nyomozó, és az FBI profilozója, Benton Wesley segítik. No meg persze az intézet dolgozói: orvosok, boncsegédek, laborosok, ujjlenyomat szakértők, informatikusok. Egyszóval: a mai modern krimisorozatokból már ismerős team áll a magányosan élő, elvált, gyermektelen doktornő háta mögött. Mint arra már fentebb utaltam, a sikerkönyvből azóta sikersorozat lett, ami az idén ősszel megjelenő legújabb epizóddal már a 19. kötetet számlálja. Ebből eddig 14 jelent meg magyar fordításban is részben az Európa, részben pedig az Alexandra Kiadó gondozásában. A Kay Scarpetta sorozaton kívül szintén Cornwell nevéhez fűződik az eddig 3 kötetre rúgó, nagy sikerű Andy Brazil/Judy Hammer sorozat, valamint a magyarul még nem olvasható, máig 2 kötetes Win Garano sorozat is. Ezeken kívül néhány szakácskönyvet, életrajzi regényt, és az igen érdekes, magyarul az Egy Gyilkos Arcképe címmel megjelent művet jegyzi a hölgy, mely utóbbiban megkísérli megoldani a történelem talán legnagyobb port kavart sorozatgyilkosának, Hasfelmetsző Jacknek máig megoldatlan esetét. (Ennél azért tovább megy az írónő, aki – szerénytelenül - bizton állítja, hogy meg is oldotta az ügyet.)

Innentől lehet SPOILER!!!

Elsőként, az időrendiség kedvéért, a Postmortem című regényt olvastam el frissen begyűjtött köteteim közül. Ebben Scarpetta doktornő még csak alig két éve dolgozik Virginia állam vezető igazságügyi orvosszakértőjeként, mikor egy sorozatgyilkosság veszi kezdetét lakhelyén, Richmondban. Az elkövető magányosan, vagy idejük nagy részében magányosan élő fiatal nőket gyilkol és erőszakol meg brutális, lélekölő kegyetlenséggel, mindig péntekről szombatra virradó éjjel. Az ügy nagy port kavar fel, főleg miután egy oknyomozó riporter amolyan „vérszagot fogott pitbull” módjára szellőzteti részletekbe menően az eseteket az egyik vezető helyi lapban. Ezek a híradások néhány részletükben pontatlanok ugyan, de egytől egyig egy „megbízható belső forrásra” hivatkoznak. Egyre érdekesebb lesz a dolog, mikor Kay felfedezi, hogy valaki valahogy bejutott az ő központi számítógépébe, és a cikkeknek megfelelően meghamisította a gyilkosságokkal kapcsolatban bevitt adatokat. A város politikai vezetői az egyre elharapódzó közfelháborodásnak engedve bűnbakot keresnek, és a fentiek fényében kézenfekvő, hogy az Igazságügyi Kórbonctani Intézetre, illetve annak vezetőjére terhelik a felelősséget. Egyedül Pete Marino nyomozó, és Benton Wesley pszichológiai profilozó áll ki a doktornő mellett, és helyszínről helyszínre, lépésről lépésre, gyilkosságról gyilkosságra visszatérve tekintik át újra a részleteket, próbálják megtalálni a közös kapcsot az egyébként egymáshoz látszólag semmiben nem köthető áldozatok között, míg végül az utolsó gyilkosság révén nem várt szövetségesük adódik a dolgok végérvényes felderítésében.

Cornwell egyes szám első személyben írja műveit, melyeket a főhős mesél el. Történetei lassan bontakoznak ki, sok bennük az elbeszélő, leíró rész, melyeket még a párbeszédekbe is sikeresen csempész be az írónő. Fejezetei alig-alig tagoltak, és nagyon hosszúak, 20-30 oldalra rúgnak darabonként. Az időben néha nehezen követhetően ugrál; amíg az előző bekezdésben még hétfő volt, néhány sorral lejjebb már szerda van. Amilyen részletesen, hosszú oldalakon keresztül kitér a könyv például egy helyszín leírására, olyan gyorsan végez egy boncolás, egy holttest és a rajta található nyomok ismertetésével. Ez meglepő, hiszen ez adja a hangulat sava-borsát, nem a főszereplő csapongó, folyton-folyvást visszatérő gondolatai. Aztán, mikor az ember végérvényesen feladná, újra és újra kiderül, hogy mindennek oka volt, és hirtelen valami új felfedezés, vagy nyom ébreszti fel újult erővel már-már lankadó figyelmét. Ezek Patricia Cornwell sajátos írói vonásai, stílusának legfőbb jellemzői. Szokni kell, főleg Deaver, Brown és Berry villámgyors és borzasztóan pörgős, szálról-szálra ugró írásai után. Az E/1-es elbeszélésnek az is a sajátja, hogy nemigen ad lehetőséget mellékszálakra, legalábbis a Postmortemben nem volt erre példa. Mindezek mellett a regény nem volt rossz, sőt, kifejezetten érdekes volt. Mindvégig ott volt a feszültség, és a kérdések, melyekre – egy valamire való bűnügyi történethez méltóan – csak a legvégén derült fény. Én mondjuk jobban szeretem az „x db ismert szereplő közül ki lehet a tettes?” típusú krimiket, de azért a „tök ismeretlen, meg kell végre találni” jellegűek sem rosszak. (Amit nagyon nem szeretek, az a „tudjuk ki a tettes, aztán lássuk meg, hogy kapják el” fajtájú krimi, mint anno a Derrick.)

Innen már NEM LESZ SPOILER!!!

A kortárs bűnügyi fikció egy érdekes, sajátos stílusú képviselőjét ismertem meg Patricia Cornwell személyében. Jobbára elbeszélő jellegű, E/1 személyben íródó történetei a bennük felvetett, megválaszolásra váró kérdések által tartják mindvégig feszültségben, izgalomban az olvasót. Mindenképpen ajánlom műveit a krimiket kedvelő közönségnek, akik a modern, XX. század végi, XXI. század eleji bűnügyi irodalom egy lassabb folyású, mégis érdekfeszítő és izgalmas szegmensére kíváncsiak. Nem szívesen pontozok, de ha muszáj, akkor 7,5/10. Ez szigorúan a szóban forgó, első, bizton még kiforratlan műre vonatkozik, nem a sorozatra!

Az Alexandránál most, egészen szeptemberig 30%-70%-os engedménnyel beszerezhetők ezek a regények. Egyet mindenképpen érdemes hazavinni.

Aki továbbiakra is kíváncsi az írónővel és munkáival kapcsolatban, annak ajánlom a wiki és a lap.hu megfelelő oldalait.                                       

Tudom, hogy filmeket ígértem legutóbbi bejelentkezésemkor, de azóta történt egy s más, ami igencsak feltornázta a vizsgaidőszak végeztével egyébként is igen meggyötört idegrendszeremet. Sajnos a szóban forgó események abszolút nem nevezhetők egyedinek, és a hatásukra ismét elgondolkoztam azon, hogy vajon mikor érjük el mi, magyarok is az európai/nyugati színvonalat, mikor lesznek egy a tőlünk napnyugatabbra élőkhöz hasonló jogaink vásárlóként. Fogyasztóként, aki a világ kerekét a kis, nagyon nehezen és áldozatos munkával megkeresett pénzecskéjének az elköltésével előre mozdítja. Emberként, aki egy terméket, vagy szolgáltatást igénybe szeretne venni, és nem csak támogatni óhajtja annak léhűtő forgalmazóit.

A történet egyszerű: emberünk elmegy a boltba, és megvásárolja XY forgalmazó egy új termékét röviddel a megjelenése után. Hazaérve szeretné használni a terméket, ami gondolom érthető. Ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, a termék sajátosságaiból adódóan szüksége van egy külső, harmadik fél egy bizonyos szolgáltatására is. Erre emberünk jogosult, mert évekkel ezelőtt megtette az ehhez szükséges lépéseket, igaz ugyan, hogy akkor még országában nem volt a szolgáltatás rendszere rendesen kiépítve. Időközben, nem is olyan régen ez megtörtént, ami viszont magával hozta azt az egyenes ági folyományt, miszerint emberünknek a régi jogosultságot fel kell újítani az új, immáron kis hazájára is kiterjesztett jogi szabályrendszer elismerésével. Valamilyen oknál fogva azonban – a szolgáltató el is ismert hibájából – ezt nem tudja megtenni. A legegyszerűbb persze az volna, ha új jogosultságot szerezne, ami már rendesen működne, de akkor elveszne minden, eleddig a régihez hozzákötött termék használati joga. A most megvásárolt termék is ide vehető, mert a régi jogosultság bizony azt azért megengedi, hogy új termékeket visszavonhatatlanul hozzákössünk hibás volta ellenére, no és persze jó pénzért bővíteni is lehetne. Mert a fizetési opciók valahogy soha nem szenvednek hibát, olyanok, mint a repülőgépeken a fekete doboz: mindent túlélnek.

Szigorúan csak a tanulság kedvéért, de vegyük most újra a dolgot, ezúttal kicsit konkrétabban. Megjelenése után nem sokkal, még április környékén megvettem az EA gondozásában megjelent Bulletstorm című FPS Limited Edition változatát. Vizsgáim végeztével most nyílt alkalmam kibontani a csomagot, amit azonnali installálási procedúra követett. Indításkor a program kérte, hogy a többjátékos funkció eléréséhez mindenképpen regisztráljak be Windows Live fiókomba. Ez a fiókom 2009 áprilisa óta létezik, mert volt már jóegynéhány játék, ami kérte, igaz ezekkel lehetett legalább egyjátékos módban játszani, ha valamiért nem felelt meg nekik az account. A Bulletstorm semmilyen más opciót nem engedett: ha nem volt jó a fiók, egyszerűen visszadobott a bejelentkezés elejére, és maximum kilépni lehetett a desktopra. A kódot persze már hozzárendeltem az accounthoz, hiszen anélkül szóba sem állt velem a játék. A fiókommal az volt a baja, hogy „olyan régióból akarok bejelentkezni, ahol a szolgáltatás nem elérhető”, ezért kilépett a Win Live szolgáltatásból. Igen ám, de a kód már regisztrálva volt. Úgy állt a helyzet, hogy se fiók, se játék. Mit tehet ilyenkor az egyszeri fogyasztó?

Kapcsolatba léphet akivel csak tud a dolog megoldása érdekében. Annyival még adós vagyok a történetből, hogy a Windows Live fiókok az XBOX Live szolgáltatással össze lettek vonva, és 2010 novembere óta hazánkban is kiépítésre került a szolgáltatás. Az ez után regisztrált felhasználói fiókok már úgymond honosak, érvényesek, gond nélkül működnek, de a régebbiekkel sok a zűr. Na szóval először is nézzük a kiadót. A játék kézikönyvén található e-mail címre írva azonnali, automatikus válaszlevelet kaptam, miszerint már nem így lehet a vevőszolgálattal kapcsolatba lépni, hanem egy elektronikus űrlap kitöltésével. Ehhez be kell lépni az EA weboldalára, és persze ott is regisztrálni kell. Ha ez megvan, már csak annyi a dolgunk, hogy a kis válaszablakok legörgetésével kiválasszuk, hogy miről akarunk nekik írni. Valahogy mindig megjelent még egy ablak, azt hitte az ember, hogy soha nem lesz vége. Végül minden a problémával kapcsolatos specifikáció megadása után megírhattam néhány soros üzenetemet. 24 órán belüli visszajelzést ígértek.

Ezután, többszöri sikertelen fiók honosítási kísérletet követően mind XBOXon, mind pedig PC-n, hívtam az XBOX magyarországi asszisztenciáját. Sokszoros automata menüsor zsonglőrködés után egy nagyon kedves fiatalember jelentkezett, aki azt mondta, hogy ez a honosítás egy gyakori, de roppant egyszerűen orvosolható probléma. A honlapon lépésről lépésre leírtakkal ellentétben azonban ezt kizárólag az internetes hálózaton keresztül lehet megtenni, amiben ő most azonnal pikk-pakk eligazít. A gondok akkor kezdődtek, amikor én mást láttam a monitoron, mint amit szerinte kellett volna. Többszöri ki és belépés után (mert a hálózat simán felismert engem, mint felhasználót, és a fiókomat is látta) a fickó kiderítette, hogy az én accountom valami senki által nem érthető okból csak a MS rendszerében látszik, az XBOX rendszerében azonban nem, hiába tudok ott is simán belépni. Mint megtudtam, ez a régi, még a Games for Windows rendszerében létrehozott fiókok esetében sajnos nagyon gyakori probléma. „Ilyenkor ezek gyakorta nem akarnak az XBOX szolgáltatásával (ami – jegyezném meg félve – szintén a MS égisze alá tartozik) összeszinkronizálódni, és egyszerűen nem lehet őket honosítani. Azért szól a programozóknak, és megpróbálnak 10 napon belül segíteni, de sajnos 90%-ban ilyenkor a régi fiók törlése szokott lenni a megoldás. Tudja, hogy ehhez nem két fillér volt az a sok játék, amit regisztráltam, de sajnos ezek el fognak veszni, és ő sajnos nem tud mit tenni.” Kaptam ügyszámot, amire hivatkozva fognak válaszolni, vagy amire hivatkozva én érdeklődhetek. Ennek egy hete, de még várok, hisz benne vagyunk a tíz napban. Azt azonban nem fogadom el, hogy bebukjak akár egyetlen játékot is az Ő hülyeségük miatt! Nem, nem és NEM! (Megjegyzés: a nem jól működő, régi, szinkronizálatlan és ezért honosíthatatlan fiókomhoz simán tudok végérvényesen játék kódot hozzákötni, és a honlapon, ahol állítólag nem is látszom, egyfolytában felajánlja a rendszer, hogy ugyan fizessek má’ elő Gold tagságra x forintért. Úgy látszik fizetni azért egy nem működő accounttal is lehet. Ügyes, roppant ügyes!)

Az EA 24 órán belül valóban válaszolt, méghozzá az ÉN ékes anyanyelvemen - ami minden bizonnyal nem egyezett a válaszadó ékes anyanyelvével. (Az EA magyar központja Csehországban van.) Valami olyasmit írtak, hogy „írjam be az e-mail címem a CD kulcs levonójára (?), és egy új Win Live fiókba regisztráljak”. Hogy mit, a kinek, a hova? Több nem túl sok információt tartalmazó levél után (no meg némi fórumos segítséggel) sikerült megegyeznünk abban (vagyis nekem sikerült felfognom), hogy ráírom a kézikönyv hátulján lévő CD-kulcs rubrikájában lévő üres helyre az e-mail címemet, beszkennelem, és elküldöm nekik. Gondolom ez többek között az eredetiség bizonyításához is kellett. (A levelezést azért érdemes lenne megnézni, nagyon súlyos! Azt is javasolta többek között szegény helpguy, hogy hívjam fel. De hogy milyen számon, azt már nem adta meg. Sem az EA. Sehol nincs telefonszám.) Ezután 2 munkanap és egy hétvége következett eseménytelenül, míg végre most hétfőn küldtek egy új kódot, amit egy új, immár működő Live fiókhoz kötöttem, így mostmár remekül fut a játék! Már csak a MS/XB ügyeskedésére vagyok nagyon-nagyon kíváncsi!

Azt meg sem említem, hogy a készítőnek is írtam levelet a segítség reményében, de onnan semmilyen válasz nem érkezett. Pedig őszintén megmondva bennük bíztam a legjobban…

Hát kérem, ez a szép, új világ! Régen mi volt? Az ember megvett egy játékot, hazavitte, felpakolta, tolta. Nem kellett állandó internet kapcsolat, sem regisztráció huszonhat másik szolgáltatóhoz egy szimpla egyszemélyes játékhoz! Ma meg vagy STEAM, vagy ORIGIN, vagy UPLAY, vagy BATTLENET, vagy WIN/XB LIVE, vagy IMPULSE (bár ez utóbbi inkább csak elektronikus forgalmazó), vagy a jó ég tudja, hogy milyen regisztráció kell egy mezei félórás szórakozáshoz is akár. Ha meg valami gikszer van, akkor persze, hogy Te szopsz! Oké, az EA most segített, de olyan is volt, hogy a tisztelt hazai forgalmazó sokkal több energiát fordított arra, hogy én bizonygassam a termék eredetiségét, mint a segítségnyújtásra. Történetesen két mondattal lerázott. És ez nem csak a játékpiacon van így, hanem szinte mindenhol. Magyarországon az embernek addig tartanak a jogai, amíg fizet. A pénztártól való távozás után már jobb, ha kussol! A termékek pedig vagy működnek ideig-óráig, vagy addig se, köszönhetően a beléjük szerelt hipergagyi, műanyag alkatrészeknek, melyek élettartama általában az ezek alapján gondosan meghatározott és kiszámolt jótállási idő plusz két hét. Persze az ember vásárolhat még x évig tartó teljes körű jótállást a vételár 10%-káért, amit vagy kell érvényesítenie, vagy nem. Utóbbi esetben pedig ez színtiszta haszon a forgalmazónak és a gyártónak is, hiszen semmit nem kellett érte tennie. Talált pénz. Eleve milyen alapon fizessek én azért többet, hogy ő hajlandó legyen rendes garanciát nyújtani a termékére? Röhely! Angliában nem szerettem élni, de egy dolog példaértékű volt, és az számomra még ma is. Ott mindegy, hogy az ember egy 50 pennys kekszet, vagy egy sok ezer fontos luxuscikket vásárol, valóban ő a király, hiszen ő fizet valamiért. Ott, ha az ember egy sok hektár méretű hipermarketben elkap egy eladót, az addig segít neki, amíg nincs megoldás a kérdésére. Biztosan nem hallja a tisztelt vásárló a hazai üzletekben jól bevált, már-már szállóigeként funkcionáló mondást, hogy aszondja „nem ide tartozom”. A görkori is valószínűleg csak azért kell a lábukra, hogy könnyebben elmenekülhessenek a kérdések elől.

Rengeteget tudnék még – sajnos - mesélni a magyar viszonyokról. Mesélni a szépen visszanejlonozva eladott üres, műsoros DVD tokokról, amit ha nem a helyszínen derül ki, hogy üres, akkor az áruház nem veszi vissza, a kiadó meg a hetekkel előtte kidobott blokk hiányában nem foglalkozik vele. Mesélni a már régen lejárt szavatosságú élelmiszerekről, amik valamiért mindig a legelérhetőbb sorokba vannak pakolva, és ha az ember siet, akkor úgysem nézi meg a dátumot, aztán otthon egy egész kis botanikus kertet bont ki a csomagból, melyben az evolúció meglepően új irányt vett. Mesélni az ügyetlen, majdnem mindig műkörmös, a tejfölt karmaival kiszúró, majd szépen leblokkoló pénztárosnőkről, akik a 13 tej helyett „véletlenül” 130-at ütnek be egy a karácsonyi nagy bevásárlás alkalmával púposra rakott bevásárlókocsi láttán (gondolom „úgyse veszik észre” címszóval). Mesélhetnék alkalmazottakról, akik a cafeteria jegyében kapott ajándék utalványt nem hajlandók beváltani Karácsonkor könyvre, zenére vagy DVD-re, mert az konkrétan nem szerepel a felsorolt kategóriákban (csak a kultúra, az elektronika, meg a szórakozás), pedig be kellene, legalábbis a – persze szigorúan fizetés után – főnöküktől kapott információ alapján. Mesélhetnék, mesélhetnék és mesélhetnék napestig, mint ahogy tettem már azt itt a blogon néhányszor előző írásaimban is. De nem teszem.

Helyette mondókámat egy abszolút idevágó klasszikus néhány sorával zárom:

„Ide születtem, itt a helyem, nem szól szám és nem fáj fejem, veri az élet, veri hepi, mindenki veri, beleveri…”

Hú, de régen posztoltam már itt egy rendeset! Mindig csak a Dome-on megjelenő írásaimat reklámozgatom mindenféle érdemi mondanivaló nélkül. Pedig azért - igaz nagy ritkán, sajnos – nézek filmet, látok jó könyvet, és hozzájutok egy-két lopott órácskára néhány játékhoz is. Ezekből mazsolázok most egy kicsit végre itt, a blogon.

Játékok terén, hogy legkedvesebb témámnál kezdjem, az utóbbi időben az egyik legnagyobb durranás mindenféleképpen a Portal 2 volt. Biztosan elnyeri majd az Év Játéka becses elismerést jó egynéhány kategóriában számos szakmai és egyéb fórumon egyaránt. A játékot a Valve készítette (ők a Source motor fejlesztői, a Steam rendszer gazdái, és olyan egyéb játékok készítői, mint a Half Life, a Left 4 Dead, a Counter Strike, a Day of Defeat, vagy a Team Fortress sorozatok). A Portalban egy ismeretlen helyen lévő kísérleti laboratóriumban ébredünk fel, valahol az USA-ban. Egy cellában várjuk jobb sorsunkat egyre, míg végül megszámlálhatatlan nap után egy kis gömböc alakú robot, Wheatley töri ránk szó szerint az ajtót avval a nem titkolt szándékkal, hogy megmentsen. Hogy kitől, vagy mitől, az meglehetősen ködös és összefüggéstelen szóáradatából azért lassacskán kiderül, miközben módszeresen darabjaira hullik körülöttünk minden. Még a nyúlfarknyi rövidségű első részben a velünk kísérleteket folytató, emberfeletti logikával felszerelt, érzelemmentes robot agyat, GLaDOS-t sikerült hidegre tennünk, de sajnos mi is itt ragadtunk. Újdonsült barátunk szeretne bennünket kijuttatni ebből a föld alatti pokolból. Esetlen próbálkozásai közben, persze véletlenül, azonnal újraéled régi ellenségünk, és romjaiból újraépíti a kísérleti termeket, melyekben természetesen mi leszünk a tesztalany. Ezekben a kísérletekben egyetlen segítségünk akad: egy portálpuska. Ez a lőfegyver bizonyos, tisztán beton alapú felületeken kapukat tud nyitni, méghozzá két félét, egy kéket és egy narancssárgát. Ezek a kapuk összeköttetésben állnak, és egymásba nyílnak. Ily módon juthatunk el bizonyos helyekre, és nyithatjuk ki a továbbjutást jelentő kapukat. Bizonyos kapcsolók egyébként gyilkos lézersugárral, mások rájuk helyezett ládákkal aktiválhatók. A gravitáció is nagy segítségünkre van a továbbjutásban, hiszen ha egy kapuba magasról, nagy lendülettel érkezünk, akkor a másik kapuból is nagy lendülettel fogunk kirepülni. Eljuthatunk ily módon más úton megközelíthetetlen helyekre. Utunkat halálos mélységek, mérgező medencék, és ránk vadászó, mozgásérzékelős lézertornyok veszélyezik. A több meglepetést tartogató, kicsit a Bioshock-ra hajazó fordulatos történet végén persze minden jóra fordul. Vagy mégsem? A remek, különleges logikát és gondolkodásmódot igénylő játék kiváló koop küldetéssorozattal is fel van szerelve, ami önmagában megéri, hogy az ember belekukkantson. A kiváló képi és hangi megvalósítás tovább emeli mindezek fényét, az egyjátékos küldetéssorozat végén elhangzó betétdal pedig több mint fülbemászó, így mindenképpen megérdemel ez a játék 9/10 pontot.

Az év tavasza szokatlanul bővelkedett nagy címekben. A Dragon Age 2-ről már régebben írtam a blog hasábjain. A műfajnál maradva nemrégiben érkezett a másik trónkövetelő, a The Witcher 2: Assassin of Kings személyében. Erről még nem tudok bővebben nyilatkozni, csak hogy durvább, nagyobb, szebb, és bugosabb az elődjénél a lengyel CD Project Red műve. És még azt, hogy a gyűjtői kiadás borzasztóan igényes, tartalmas és impozáns, de még a „mezei” változat is jóval többet nyújt az átlagnál! Néhány nap múlva befut az idei rpg dömping harmadik versenyzője, a Dungeon Siege III is. És akkor hol van még a november, amikor végre kézhez kaphatjuk a The Elder Scrolls V: Skyrim című eposzt?

Az év első fele kedvezett a retro életérzést elősegítő újraélesztéseknek is. Ezek egyik jeles képviselője a kizárólag konzolokra megjelent, brutálisan jól sikerült Mortal Kombat, melyről a Dome-on bővebben írtam. Másik ilyen próbálkozás a tegnap piacra dobott Duke Nukem Forever, ami 11-12 éves (!!!) maratoni fejlesztési idejével mindenképpen rekordot döntött. Ez is azonnal visszarepít a ’90-es évekbe mind a grafika, mind a játékmenet, mind pedig a hangulat terén. Eddig csak mintegy másfél órát tudtam belekukkantani, de az nagyon meggyőző volt. Szintén napokon belül megjelenik a 2000-es évek elején napvilágot látott American McGee’s Alice folytatása Alice: Madness Returns címmel. Ez egy nagyon beteg cucc, amiben a Lewis Caroll műveiben megismert jányka Csodaországban hatalmas halefokkal és egyebekkel vagdalkozik. Mintha Micimackó kezébe adnánk egy AK-47-est, és ráküldenénk a Százholdas Pagonyra. Az autós címek kedvelői először a Need for Speed: SHIFT 2-őt, majd kicsit később a Dirt 3-at kaparinthatták meg. Közülük az utóbbihoz volt szerencsém eleddig, ami egy nagyon jól sikerült kis játék számos versenyszámmal, autóval és kiváló megvalósítással. FPS-ek terén sem panaszkodhattunk eddig idén. A Crytech 3-as motorra épülő Crysis 2, a Bulletstorm, a Brink, az Operation Flashpoint: Red River, és a Red Faction: Armageddon nyűhetők már hosszabb-rövidebb ideje. Ezekről sajnos egyelőre szintén nem tudok bővebben nyilatkozni.

A konzol exkluzív címek közül a PS3-ra pár hete kiadott Infamous 2 méltó az említésre. A Dome hasábjain már értékelt PS3-as versenyjáték, a Motorstorm: Apocalypse is az idei termést gazdagítja. Szintén csak játékgépre jött ki a a GTA sorozattal ismertté vált Rockstar Games legújabb üdvöskéje, az L.A. Noire. Ez egy a ’40-es évek Los Angelesében játszódó, a film-noire hangulatát idéző, kiváló játék. Amolyan „fordított” Mafia 2-szerűen itt egy háborús veterán bőrébe bújhatunk, aki a frontról kitüntetéssel hazatérve beáll a rendőrség soraiba. Összesen öt különböző ügyosztályon verekedhetjük végig magunkat az össznépi elismerésig. Közben rablások, kisebb-nagyobb és sorozatgyilkosságok, csalások ügyében nyomozhatunk. Ezek jó része valódi bűnügyeken alapszik. A nyomokat összegyűjtve rendszerezhetjük azokat, kihallgatásokat eszközölhetünk, házkutatásokat tarthatunk, míg sikeresen (avagy kevésbé sikeresen) lezárunk egy ügyet. Nagy fontosságot kapott a játékban a forradalmi újításként bevezetett arcmimika. A készítők több tucat elektródával térképezték fel a színészek arcát, míg kialakult az egyes szereplőkre jellemző, roppant élethű, és egyedi arcjáték. A vallatások alkalmával ezt figyelve dönthetjük el, hogy a válaszadó igazat mond, hazudik, avagy elhallgat előlünk bizonyos információkat. Ez még nagyobb élethűséget kölcsönöz a programnak, amit még tovább emel az egykori Los Angeles teljesen bedigitalizált térképe. Az újságcikkek, a reklámok, az öltözékek, a járművek, a lebujok mind-mind a kornak megfelelőek. Az ember valóban hatvan-hetven évvel ezelőtt érzi magát ebben a nagyon hangulatos, kiválóan kivitelezett, bizonyos szempontból korszakalkotó játékban. Keveset játszottam eddig csupán vele, de az alapján ez is megérdemel egy jó erős 9/10-est.

Jelenleg a Bethesda Softworks égisze alatt nemrégiben piacra került Hunted: The Demon’s Forge című alkotást tesztelem a Magazinnak, így arról bővebben majd ott nyilatkozom. Még elötte kiveséztem a PS3 kizárólagos Playstation Move Heroes című eposzt. Ez az írás is napokon belül olvasható lesz a lap hasábjain. Adós vagyok továbbá a főszerknek egy a nemrégiben a boltokba került új, szemüveg nélküli sztereoszkopikus 3D képi megjelenítésre alkalmas Nintendo kézikonzollal, a 3DS-sel, illetve az arra megjelent játékokkal kapcsolatos cikkel is, amit még meg kell majd valamikor írjak. Van hát dolgom bőven :-)…

Ennyit tudok hirtelenjében elmondani az év eddigi játékmegjelenéseiről dióhéjban. Sajnos nagyon kevés időm jut a bennük való elmélyedésre a sok egyéb teendőtől, ami kevés van, az meg a Dome-é.

Futok is tovább. Legközelebb jönnek a filmek.

Tudom, hogy a fehér holló röpte az én itteni feltűnésemhez képest egy sűrűn látott, már-már hétköznapinak tűnő jelenség, de hát ugye jelenleg mintegy három különböző témában és helyen dolgozom, emellett meg suliba járok, és ugye otthon meg vár a család. Ennyit a magyarázatról...

Egyik munkám a PcDome-hoz köt, ahol néhanap feltűnik egy-egy írásom. AZ utóbbi időben 2 is megjelen. Egyikük a Lego Star Wars III ismertetője (http://www.pcdome.hu/cikk/2866/lego_star_wars_iii_the_clone_wars_pc), a másik, ma leközölt írás pedig a méltán népszerű Mortal Kombat sorozat eddigi cselekményét foglalja össze a hetekben megjelent új epizód apropójából ( http://www.pcdome.hu/cikk/2875/a_mortal_kombat_sorozat_eddigi_tortenete). Ez utóbbi az ürügyül szolgáló, idei részt kiveséző cikkemet előzi meg, amit már szintén leadtam, ergo hamarosan az is kikerül a címoldalra.

Itt is hamarosan jelentkezem új írásokkal filmekről, játékokról, könyvekről, egyebekről. Már csak keveset kell aludni :-)! Addig meg ott a Dome...

Lapzárta után: Na, ez is kikerült végre tegnap (szombat) este, ahogy ígértem:http://www.pcdome.hu/cikk/2876/mortal_kombat

Tudom, hogy az utóbbi hetekben gyakorlatilag a zéróval nagyjából egyenlő az aktivitásom a blogon, és valószínűleg már a maroknyinál is kevesebb olvasóm is elpártolt tőlem. Ha esetleg akad még itt valaki néhanap, Neki írom, hogy a PcDome-on megjelent egy újabb cikkem: http://www.pcdome.hu/cikk/2859/motorstorm_apocalypse_ps3 - ezúttal a PS3 exkluzív Motorstorm: Apocalypse került kivesézésre. A következő pedig a Lego Star Wars III lesz, várhatóan 1-2 héten belül. Addig is szép napot mindenkinek!

Idén a legenyhébben szólva sem lesz könnyű dolga az ítészeknek, akik az „év játéka” díjakat osztogatják, legalábbis a szerepjátékok terén biztosan nem. A létező legnagyobb rpg legendák folytatásai valami rejtélyes oknál fogva mind 2011-re datálódva kerülnek piacra. Hamarosan kézhez kaphatjuk a The Witcher második epizódját, a Mass Effect és a Dungeon Siege nemsokára trilógiává bővülnek, és a The Elder Scrolls sorozat immár az ötödik epizóddal gazdagodhat novemberben. A Diablo III is itt lóg a levegőben, de a Blizzard jó szokása szerint nem ad ki információt, illetve csak a minimálisnál is kevesebbet, a készülő új üdvöskéről. Azt meg még nem is mondtam, hogy a múlt héten jelent meg világszerte a sokak szerint nemes egyszerűséggel csupán „az elmúlt évtized szerepjátéka” jelzővel aposztrofált Dragon Age második fejezete. Hajaj, mi lesz itten?!?

A Bioware neve egyet jelent a roppant színvonalas, történet orientált, többféle módon is végigjátszható, ezáltal (is) valamelyest nyitott végű szerepjátékokkal. A majd két évtizedes múltra visszatekintő kanadai cég műhelyéből nem kisebb címek kerültek eleddig ki, mint a Baldur’s Gate, a Neverwinter Nights, a Star Wars: Knights of the Old Republic, a Jade Empire, vagy a már említett Mass Effect és Dragon Age. Az említett programok kivétel nélkül a műfaj élvonalába tartoznak, sőt, gyakorlatilag az élvonalat „húzzák”, hiszen csupán kevés más játék tudott az általuk képezett elitbe beférkőzni. Aki kicsit is kedveli a crpg-k műfaját, az biztosan találkozott már egyik másik fenti alkotással, aki meg nagyon, az a játékgyűjteménye legkiemeltebb, legfényesebb, legféltettebb darabjaiként tartja őket számon, és komoly oddsok vannak arra, hogy legtöbbjüket többször is végigjátszotta már. Az pedig, hogy ezt megtette annak köszönhető, hogy ezek a játékok egyszerűen ordítanak a többszöri végigvitelért, pedig nagyon nem éppen a legrövidebb programok közé tartoznak.

A kompjúteres szerepjátékgyártás egyik óriásának első játékai egy már kész, kiforrott világba kalauzolták el a játékosokat a hozzá szabott szabályrendszer segítségével formába öntött kalandjaikon keresztül. Ez a világ a D&D legrégebbi birodalma, a Forgotten Realms volt. Mind a mára legendássá vált Baldur’s Gate sorozat, mind pedig a már továbbfejlesztett, 3D-s grafikus motorral rendelkező Neverwinter Nights itt játszódott. Utánuk egy másik galaxist vettek célba a srácok, és messze-messze, valamint réges régen történt eseményeket meséltek el a Star Wars univerzumában, melyek a jól ismert filmekben elbeszélt események előtt jó 4000 évvel estek. A kész birodalmak és szabályrendszerek után végre saját maguk is nekiláttak újabbak teremtésének, így születhetett meg az ókori Kína mitológiájából merítkező Jade Empire, ami egyben kísérlet is volt az akkor már egyre nagyobb népszerűségnek örvendő konzolpiac meghódítására. Mikor „látták, hogy ez jó”, tovább folytatták a saját univerzumok megalkotását, és nemsokára elkészült az eleinte szintén csupán konzolos portot kapott Mass Effect. Ekkor már hallani lehetett róla, hogy valahol a kanadai bájtok és bitek mélyén alakul egy új, középkori fantázia világ, és abban egy epikus, minden eddiginél legendásabb történet íródik. A Dragon Age nem sokkal a Mass Effect 2 előtt, 2009 legvégén érkezett meg, és „mindent vitt”. Új etalon született általa a számítógépes szerepjátékok igen népes mezőnyében. Nem csoda hát, hogy a második részt világszerte igen nagy várakozás előzte meg, aminél talán csak a vele szemben támasztott elvárások lehettek nagyobbak.

Nagyon érdekesek a Bioware nevével fémjelzett játékok. Egyfelől nem kóborolhat bennük szabadon a játékos, ameddig a szeme ellát, mint a TES széria epizódjaiban, és az npc-k sem élik kifejezetten a saját életüket. Ehelyett mindig, minden körülmények között ugyan ott találhatók, és csak akkor lehet velük értelmesen szóba elegyedni, amikor van valami céljuk velünk. Ugyan ez igaz a helyszínekre is: csakis akkor látogathatunk el valahova, ha ott kifejezett dolgunk van. Itt az nem lehetséges, hogy egy idegennel folytatott véletlen beszélgetésben szóba került legenda nyomába eredve úri kedvünk szerint nekivágunk a vadonnak, lekaszaboljuk, aki közben az utunkba kerül, és kisvártatva egy elénk toppanó föld alatti rom útvesztőiben kajtatunk kincsek után fáklyánk egyre pislákoló fényénél. Ez eddig nem éppen a legendás játékok ismérve, elismerem. Mi az akkor, ami messze a többi fölé helyezi ezeket a programokat? Elárulom: a nagybetűs TÖRTÉNET! Az ugyan is egy szerepjáték egyik, ha nem „A” legfontosabb eleme. A Bioware játékainak pedig rendszerint roppant aprólékosan kidolgozott, hihetetlenül összetett, néha a leghajmeresztőbb és legváratlanabb fordulatokkal megspékelt sztorija van, ahol valóban minden a mi, vagyis a főhős reakcióitól és cselekedeteitől függ, és azok tükrében alakul a végkifejletig. Olyan erős eleme ez ezeknek a játékoknak, hogy gyakorlatilag minden másért kárpótol minket. Egyszóval: ezek a programok egy, azaz egy történetet akarnak elmesélni, semmi többet.

A Dragon Age világában nyugalomban éltek egymás mellett az emberek, a törpök és az elfek: a királyságok virágoztak, a békét csupán a „szokásos” területszerző háborúk szakították meg néhanap. A varázslók elvonultan éltek, de a hatalmuktól megrészegült mágusok valamit nagyon elrontottak tudományuk terén, mert egyszer csak elkorcsosult éjfattyak alakjában tértek vissza romlást és pusztulást hozva a világra. Az egyes népek összefogtak ellenük, de nem bírtak mindent elsöprő hordáikkal, melyeket az általuk megidézett démonok és egyéb nem evilági, ártó szándékú lények vezettek. Először a törpök földalatti városai és tárnái estek el, és ezek a „Mély Utak” szolgáltak később az éjfattyak menedékéül. Innen újra és újra előkúszva akarták leigázni a birodalmakat. Mikor már minden veszni látszott, elit harcosok kis csoportja tűnt fel, akik magukat csak a Szürke Kamarások névvel illették, és a sötétség seregei ellen küzdő seregek élére álltak. Soraikba csak azok az ifjak kerülhettek, akik különleges harci vagy varázs képességekkel rendelkeztek. Nem számított semmi egyéb, sem a faji, sem pedig a nem béli hovatartozás.  Közben a törpök elvegyültek az emberekkel, míg az elfeket elnyomták a többiek, és vagy szolgaként éltek a városok elf negyedeiben, vagy a maroknyi szabad tündével tartva nomád törzsekbe tömörültek a „Látó” bölcs irányítása alatt. A világi hatalmat az uralkodó osztály tagjai gyakorolták, élükön a birodalom királyával, míg az istenek akaratát a Káptalan papnői érvényesítették, leginkább katonai szervezetük, a Templomosok lovagrendje által. Az ő felügyeletük alá tartozott a megmaradt mágusok Köre is. Az a varázshasználó, aki nem volt ennek a tagja, bujdokolni volt kénytelen, vagy pedig kíméletlenül börtönbe vetették. Többször sikeresen verték vissza a felszíni seregek a rontás mélyből érkező hordáit, de a kamarások rosszat sejtettek. Itt indul a DA I története, ami elmeséli Ferelden trónjának megüresedését egy árulás következtében, és a kaotikus állapotok közepette egy új hős születését, aki társai segítségével elpusztítja az éjfattyakat vezető ősi démont, és új uralkodót emel a megüresedett trónra. Közben Ferelden jelentős része romokban hever, és komplett települések válnak a puszta földdel egyenlővé. A nép éhezik, és sokan kényszerülnek arra, hogy elhagyják hazájukat, és a nagy vizeken túli Szabad Földek városaiban keressenek menedéket. De ez már a DA II története…

Sztori: Hawk is egy ilyen menekült, aki szülővárosa, Lothering pusztulása után anyjával és két testvérével indul Kirkwallba, ahol a kedves mama rokonai élnek. Odaérve azt tapasztalja, hogy a menekülteket nem engedik be a városba, csak ha azok igen jó pénzt fizetnek. A családi vagyont már régen elherdált, fűnek-fának tartozó simlis nagybácsi gyakorlatilag eladja a testvérek szolgálatait egy évre egy régi adósság törlesztése fejében egy nem kifejezetten szentéletű szervezetnek, aki ezért hajlandó kifizetni a család „belépti díját” Kirkwall kapuján. Az év letelte után veszi kezdetét az igazi kaland, melynek során hősünk hírnevet szerez magának, a város bajnokává avanzsál, és rendet tesz jóegynéhány vitás kérdésben. Nem akarok semmit lelőni, mert valóban a történet a játék legeslegerősebb pontja, így most nem is írok többet.

Játékmenet: kezdéskor választhatunk, hogy harcos, kósza, vagy varázshasználó karakterrel akarunk-e nekivágni a kalandnak, és azt is eldönthetjük, hogy az illető fiú legyen-e, avagy leány. A játékra abszolút jellemző módon már ez a döntésünk is befolyásol jónéhány dolgot a későbbi történet alakulása tekintetében. A sztori előrehaladtával egyre több társat találunk magunk mellé, akik közül kedvünkre válogathatunk egyszerre maximum hármat, aki velünk jön egy-egy küldetésre. A játék során küldetéseket vállalhatunk el, melyek összesen öt különböző típusba tartozhatnak: a fő történet eseményeit vihetik tovább, mellék történeti szálakat göngyölíthetnek fel, a társaink viselt dolgaival állhatnak kapcsolatban, másodlagos – igazán apró – problémák megoldásai lehetnek, vagy a szóbeszéd kategóriába eshetnek. Ez utóbbiak addig nem is adnak igazi elvállalható feladatot, amíg nem hallunk egyre többet velük kapcsolatban jártunkban-keltünkben, és csak az elegendő háttértudás megszerzése után kerülnek bele valamelyik fenti csoportba. A missziók nagyon változatosak, és szerencsére nem csupán a „keresd meg…”, „hozd el…”, „öld meg…” sémát követik. A harc nem sokat változott a fejlesztő korábbi játékaihoz képest: jobb klikk az ellenre, és közben folyamatos speciális támadás aktiválás annak elhalálozásáig. Egyszerre egy karaktert irányíthatunk, és a többiek a beállításoknak megfelelően többé-kevésbé önállóan cselekszenek. Ezek az előre beállítható viselkedési minták a védekező, az azonnal támadó, a konkrét támadás esetén visszavágó, vagy a „füle botját sem mozgató” típusok keverékeiből és árnyalataiból állnak. Egy-egy karakter persze elkószálhat egyedül is, amennyiben kifejezetten az ő szolgálataira – pl. csapdák hatástalanítására, stb. – van szükség. Engem személy szerint kicsit zavar a Bioware játékainál, hogy bárkit is irányítok éppen, a beszélgetést mindenképpen a főhős bonyolítja le. Üdítő újítás azonban, hogy ezt végre nem „néma levente” módjára teszi, hanem ékes nyelvezettel felvértezve, ami sokat dob a játék hangulatán. A történet összesen négy fő részre van felosztva, melyek mind egy-egy önálló egységet képeznek. A prológus a Fereldenből való exodust, az első fejezet a Mélyutak expedíciót, a második a Qunari konfliktust, míg a harmadik Kirkwall feljebbvalóinak hatalmi harcát dolgozza fel. Habár ezek a kisebb fejezetek önálló egységet képeznek, együtt alkotják és alakítják a teljes történetet. Közöttük évek telnek el, melyek múlását az egyes szereplők sorsában beállt fordulatok is jól érzékeltetik, de kiváló ötletként a régebben történt események következményeivel is szembesülhetünk sok év után.

Karakterek: a Bioware játékainak egyik jellegzetessége és erőssége a kiválóan megalkotott szereplők, illetve az árnyaltan megrajzolt jellemek és interperszonális kapcsolatok alkalmazása. Nincs ez így másképp a Dragon Age II-ben sem. Kalandjaink során most is számos társra találhatunk. Vannak közöttük olyanok, akikkel mindenképpen összefutunk, de akadnak néhányan, akik csak bizonyos események során, opcionálisan kerülnek a csapatunkba. Társaink alapvetően a már említett három kasztba – harcos, kósza, varázshasználó – tartoznak, de mindegyikük más és más képességekben jártas. Varrick, a „narrátor” törp példának okáért kiválóan bánik a nyílpuskával, míg Sebastian ugyan ilyen kiváló íjász, az opcionálisan beszervezhető Isabella pedig remek kétkezes pengehasználó, és mindhárman a kósza mesterség elkötelezett hívei. A Sims fanok öltöztetési kényszerüket csak Hawkon élhetik ki kedvükre, míg a többiekre csak a direkt az ő öltözetükhöz szabott kiegészítők „installálhatók fel”. Az egyes szereplők hozzánk való aktuális viszonya egy skálán nézhető meg, ami a teljes rivalizálástól a tökéletes egyetértésig terjed. Ezt természetesen cselekedeteink és beszélgetéseink befolyásolják a leginkább, és ha egy társunkkal abszolút egyetértésben vagyunk, akkor a párbeszéd lehetőségek között megjelennek a kapcsolatunkat romantikus irányba terelő sorok is, ami akár egy tartós párkapcsolatot is eredményezhet végső soron. (Nekem kicsit durva mondjuk, hogy e tekintetben nem számít az egyes karakterek neme, de én ugye már csak egy ilyen régimódi csóka vagyok, nem pedig a szivárványszínű übertolarencia habzó szájú vezérszónoka.) Nem minden társunkat tudjuk a történet során megőrizni, cselekedeteinktől – és a történet alakulásától – függően néhányan elpártolnak tőlünk, vagy akár az élők sorából is. Az első résszel a leglátványosabban az abból megismert szereplők fel-feltünése kapcsolja össze. Találkozhatunk egy rövid beszélgetés erejéig a Szürke Kamarások 2 tagjával, az azóta már Őszentsége, a Káptalan Főpapnője jobbkezévé előlépett Leilanával, vagy Ferelden újdonsült királyával, Alistairrel is, ami kellemesen üde, nosztalgikus színfoltot jelent a történetben. Egyszóval: a Dragon Age II egy igen karakter orientált játék, ahol a történet akár számos végigjátszás során is újabb és újabb váratlan fordulatot vehet.

Játéktér: a történet a DA univerzum egy újabb szegletében játszódik, egy amolyan „tengeren túli” világban. Kalandjaink Kirkwall különböző negyedeiben, és annak közvetlen környezetében játszódó események sorából állnak, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag mindössze egy jó tucatnyi helyszínnel találkozunk. Ezek is jó részt igen hasonlóak, és ahogy már a bevezetőben említettem, mindig csak oda mehetünk és akkor, ahová és amikor mennünk kell. Nem járhatjuk be a rónaság végtelenjét, vagy a hegyek-völgyek rengetegét, mint mondjuk az Oblivionban, vagy a Morrowindben, és nem is elegyedhetünk szóba csak úgy senkivel, legalábbis érdemleges információ reményében nem. Ez mind a játékidőt, mind pedig a felvehető küldetések számát erősen korlátozza. Némi kis pluszt ad ugyan a dologhoz, hogy mindenhova mehetünk éjjel, vagy nappal is, de ez az ilyen formán történő helyszín duplázás csak parasztvakítás, semmi több. Egy viszonylag rövid idő után igen kiszámíthatóvá válik minden, és nem fog eget rengető meglepetést okozni, hogy ha mondjuk éjnek évadján caplatunk Lowtownban, akkor ott bizony minden sarkon útonállók rajaiba fogunk botlani, akik ráadásul igen hasonló fizimiskával lesznek megáldva, csak a nevük lesz más. Az egyhangú helyszínek sajnos egyhangú botokkal társulnak. Alig tíz-tizenöt féle különböző skinnel találkozhatunk a játékban, és az ellenfelek is csupán néhány típusba sorolhatók.  Őszintén szólva a remek és igen erős történet nélkül nem állná meg a helyét ez a megoldás 2011-ben.

Megvalósítás: grafiakilag és a hangok terén is nagyjából rendben van a játék. Igaz ugyan, hogy nem a legszebb a mai programok közül, de az rpg műfajban bőven megállja a helyét. Az első részhez képest jelentős előrelépést mutat a motor, de ugyan akkor nagyon optimalizálatlan is. Én például csak directx 9 módban tudtam futtatni állandó lefagyás és egyéb horror nélkül. A dx11-es mód – a fórumok tanúsága szerint – sokaknak nem működik rendesen, így már készül is a patch a kanadai fejlesztők műhelyében. A megjelenéssel szinte egy időben azonnal kijött az 1.08-as javítás, ami még szebb és jobb textúrákat adott a programhoz, még tovább emelve a külcsínt. Igazán nagyot a játék a hangok terén nyújt. A szinkron egyszerűen osztályon felüli, ami borzasztóan sokat tesz a hangulathoz pláne, hogy – mint azt már említettem – végre a főszereplő is „tud beszélni”. A zenebona is jól sikerült, így a téren sem érheti szó a ház elejét.

Szavatosság: első nekifutásra, egy féle képen, mintegy 28-32 óra alatt végigvihető a játék. Ebben benne van szinte minden, abban a végigjátszásban felvehető küldetés is. Ez alatt kb. 20-22-es tapasztalati szintre emelkedik Hawk és csapata. Mivel más helyzetben másként való döntés és más irányba való indulás a sztorit egy teljesen új irányba viheti el, így számos nekifutás lehetőségét tartogatja a program. Ezekben más lehet a felvehető küldetések sora is, de egy valami nem változik: a játék ugyan úgy, ugyan avval a konklúzióval ér véget – ami persze nem is kicsit sugallja a „to be continued…” életérzést. Ez a szerepjátékok tekintetében leginkább „kiegészítő lemez” méretű, 30 órás játékidő jelentősen rövidülhet, ha hagyjuk a „sallangot”, és főleg a fő történeti szálra koncentrálunk. A végigjátszást követően egy új automatikus mentést eszközöl a program, amibe belépve csak a Hawk birtokon, és – aki megvásárolta – a Black Emporium területén kószálhatunk, ami őszintén megvallva mindössze 5-6 bejárható szobát jelent. Íróasztalunknál vehetünk fel újabb küldetéseket, amik gondolom a további javítások és DLC csomagok tartalmaként érkeznek majd.

Mondókám végére érve már csak a saját véleményemmel maradtam adós. A Dragon Age sorozat második része egy nem túl hosszú, de annál változatosabb történetet mesél el, ami mindösszesen egy mintegy tucatnyi helyszínen játszódik. Nem választhatunk 5-6 különböző háttérrel rendelkező faj és szereplő közül, Hawk személye a kezdetektől fogva adott. A kiválóan kidolgozott karakterek, és a hihetetlenül erős, több féle képen alakítható (de mindig ugyan azon konklúziójú) történet azonban mindenért kárpótolja a játékosokat, akik így akár többször is nekiugranak a program végigjátszásának, még az egyelőre igen bosszantó bugok és instabilitás ellenére is. Mindezek fényében 8,5/10 pontot adok ennek a remek játéknak.

Nagy nehezen (kényszerűségből végül császárral) tegnap (2011. 02. 26.) este (19:07) végre megérkezett második kislányom, Kalmár Hanna Zsuzsanna. 3550g és 53cm volt a méretezése :-). Hála Istennek mindenki (mama és baba is) jól van!